Érdekes kis könyvecske az anya testében fejlődő magzat „pszichológiájáról”, azaz, hogy mikor mit érzékelhet, érezhet a kicsi és milyen mértékben és módon kommunikálhatunk vele.

Tulajdonképpen azt mondja el, amit a tudomány már tud – az élet a fogantatás pillanatában kezdődik – csak ezúttal nem biológiai, hanem fejlődés-lélektani szempontból közelítve meg a témát. Arról, hogy hogyan legyünk kompetens anyák és a gyermekünk hogyan legyen kompetens magzat nem sokat tudunk meg, lévén ez nem egy önsegítő könyv, hanem egy pszichológiai tanulmány. Inkább arról kaphatunk képet, hogy a magzat is érző-érzékelő, intelligens lény és már a születés előtt is érdemes kapcsolatot kialakítani vele.
Szerény véleményem az, hogy ugyan 15 éve íródott a könyv, és azóta már sok víz lefolyt a Dunán, mégsem változott sokat a hozzáállás a prenatális élethez. Vannak már baba- és mama-barát kórházak, háborítatlan szülést pártolók, de arról mégis keveset hallani, hogy bárki népszerűsítené azt a nézetet, hogy igenis, a gyerek, aki megszületik, ugyanaz, mint aki kilenc hónapig bent lakott, magával hozva az összes őt ért ingert az anyaméhből. Miért olyan hihetetlen ez? Raffai azt írja, a születéskor a babát nem cserélik ki. Ott van benne az anyja összes félelme, szorongása, öröme… Mindenki csak az újszülöttel foglalkozik, pedig ő már kész személyiséggel jön a világra és amíg a méhben volt, addig is különálló életet alkotott. Nem csak vegetált addig, érzékelt mindent és a maga módján fel is dolgozta azt.
Mélyen egyet tudok érteni vele, mindig is úgy gondoltam, hogy sokkal többet ér az odafigyelés a saját testünkre, megérzéseinkre, a gyermekünkre, mint hogy hány vizsgálatra megyünk és ott milyen eredményeket kapunk. Talán ha nem akarna mindenki ennyire „megfelelni” a világ hülyeségének, hanem csak magának és a babájának, nem lenne annyi stresszes anya és hiperaktív gyerek. Nagyon nehéz ezt átvinni a gyakorlatba, de megéri legalább megpróbálni.